A minap találtam rá egy érdekes tanulmányra, amely kifejezetten hasznos minden gyereket nevelő olvasóm számára, de olyanoknak is jó tanácsokkal szolgál, akik még csak most indulnak neki a közös életnek.
A Scientific America (Tudományos Amerika) magazin 2007. novemberi száma egy olyan kutatásról ír, amely szerint sokkal fontosabb megtanítani gyermekeinket a kemény munkára és erőfeszítésre, mint arról biztosítani őket, hogy okosak és tehetségesek. Sőt, általában azok a gyerekek, akiknek mindig azt mondták, hogy okosak, gyakran lenézik a kemény munkát és feladják, ha nehéz helyzetbe kerülnek.
"Végül is ha elhiszed, hogy képes vagy fejleszteni az intellektuális képességeidet, miért is ne? Mást nem is akarsz tenni:)"
Lehet, hogy ez a poszt szemben áll nevelési irányelveiddel, ezért kérlek, nyíltan állj az olvasáshoz:)
A cikk egy példát, Jonathan nevű kisfiú történetét beszéli el, aki az általános iskolát könnyen elvégezte, gyorsan tanult és mindig jó osztályzatokat kapott. Jonathan néha csodálkozott, miért nem ilyen sikeresek az osztálytársai, de a szüleitől kapott biztatás, - mely szerint neki kivételes tehetsége van - megnyugtatta. Hetedik osztályban azonban jöttek a gondok. Jonathant nem érdekelte a tanulás, nem készítette el többé rendesen a házi feladatot és nem tanult a dolgozatokra. Természetesen, osztályzatai is egyre romlottak. Szülei továbbra is mondogatták neki, mennyire okos, hátha így visszanyeri majd az önbizalmát. De ezek a próbálkozások nem motiválták Jonathant. Jonathan szerint az iskola unalmas és felesleges volt.
Mi állhat a történet hátterében? Gyakran halljuk a szlogeneket - "tehetséggondozás, ifjú tehetségek képzése, tehetség-utánpótlás". Emiatt sok ember azt gondolja, hogy a szinte természetfeletti képességek, zsenialitás birtoklása a sikeres élet receptjének elengedhetetlen kelléke. Főleg, ha a tehetség az önbizalmat is emeli. Ugyanakkor, több, mint 30 év kutatási eredményei azt mutatják, hogy a tehetség vagy intellektus túlzott kiemelése a nevelés során védtelenné teszi az embereket a gondokkal szemben.
Az ilyen módon, folyamatos dicsfelhőben nevelt gyerekek, mint Jonathan, abban hisznek - hiszen mindig ezt mondják nekik -, hogy az intelligencia velünk született, megváltoztathatatlan, és épp ezért a túlélésért folytatott harcban sokkal fontosabb okosnak lenni (vagy mutatkozni), mint megoldani a problémákat. Minden egyes problémát az egójuk elleni nyílt támadásként érzékelnek, nem pedig lehetséges fejlődési kilátásként. Végül a nehéz helyzetekben, melyhez nincs meg a tudásuk, elvesztik önbizalmukat és a motivációjukat.
"A rendszerezett, kitartó munka több eredménnyel kecsegtet, mint önmagában az IQ."
Az ilyen gyermekek képességeinek dicsérése tovább erősíti ezt a gondolkodást, és ez nem csak az iskolában, de később a munkahelyen vagy a párkapcsolatban is visszatartja majd őket attól, hogy munkával küzdjenek meg az adott helyzet teljes potenciáljának kiaknázása érdekében.
Ezzel ellentétben a fejlesztő gondolkodás alapján nevelt gyermekek inkább a munkára és az erőfeszítésre koncentrálnak az intellektus vagy a tehetség helyett, és így az iskolában és az életben is nagy eredményeket érnek el.
Már állatoknál is kimutatták, hogy a kudarc ismételt megélése után elvész a lelkesedés, úgy érzik, nem uralják az adott helyzetet. Ezt tanult reménytelenségnek hívják.
Az emberek is tanulhatják a reménytelenséget. De nem mindenki egyforma: Miért adják fel egyesek, és miért tanulnak és küzdenek tovább mások, akik nem is annyira tehetségesek? A válasz az emberek hozzáállásában rejlik, a hitükben, hogy miért is vallottak kudarcot valójában.
A magyarázat szerint jobban letörjük a motivációt azzal, ha a képességeket (vagyis azok hiányát) hibáztatjuk, mint a megtett erőfeszítést (lustaságot). Egy 1972-es felmérés eredménye szerint a gyerekek azon csoportja, akiknek az általános iskolában egy feladat megoldása után elmagyarázták, - hogy azért nem sikerült, mert keveset foglalkoztak a feladattal, a továbbiakban jobban figyeltek és próbálkoztak a megoldással, mint a másik csoport, akik az egyszerű kérdések megoldása után jutalomban részesültek. Ez a korai kutatás megmutatta, hogy az erőfeszítés középpontba helyezése megoldást nyújt a kilátástalanság ellen és elvezet a sikerhez.
Az ilyen kijelentések, mint: "Sosem voltam jó matekból." vagy "Nekem nem jó a memóriám." mind az egyéni képességekkel foglalkoznak. Nem fókuszálnak arra, hogy mi is az igazi "ellenség".
Más megközelítésben a fejlesztő módszer alapján így lehet gondolkodni: "Na, várjunk csak, gondoljuk ezt át még egyszer!" vagy "Szeretem a kihívást'" és "Remélem, ez majd a hasznomra válik!". Azok a tanulók, akik ezeket a kifejezéseket vagy ehhez hasonlókat használnak, jobban teljesítenek.
"A házasság olyan mint a tészta, gyúrni kell, hogy jó legyen!"
Ehhez társul a kétféle "intelligencia elmélet" is. A kilátástalan csoport azt gondolja, hogy annyi esze, képessége van, amennyivel megáldotta a teremtő. Ez a gondolkodás korlátokba ütközik. A problémákat a képességek hiányaként élik meg, és így megtanulják elkerülni a kihívásokat, a munkát. Mint Jonathan, azt gondolják, hogy azért kell dolgozniuk, mert nincs meg a képességük, egyszóval buták.
A küzdők csoportja szerint pedig az intelligencia fejleszthető erőfeszítés és tanulás útján. Mindenek felett tanulni akarnak. Végül is ha elhiszed, hogy képes vagy fejleszteni az intellektuális képességeidet, miért is ne? Mást nem is akarsz tenni:) Megérted, hogy a zsenik is keményen dolgoznak, nemcsak kapják a sikert. Itt van nálunk a Polgár lányok története, de nézzük csak meg a sportolókat, akik éjt nappallá téve edzenek, gyakorolnak a siker érdekében.
Ugyanez mondható el a társadalmi élet más területeiről is, a munkahely, amelyen a vezető folyamatosan fejleszti a beosztottak képességeit, "coachingol", sokkal jobb eredményeket ér el, mint az, ahol személyeskedő dicséreteket kap az egyik és leszólást a másik munkatárs.
Egy dél-alföldi magyar mondás szerint: "A házasság olyan mint a tészta, gyúrni kell, hogy jó legyen!". A személyes kapcsolatokban is, ahol a partnerek feladják, mert úgy gondolják, nincs lehetőség az adott állapot megváltoztatására, ez túlmutat képességeiken, hamar kudarcélménnyé válik a szerelem. De ha gyúrjuk a tésztát, nő az önbizalmunk, és képesek leszünk feloldani a feszült pontokat.
Hogyan adjuk át a növekedés típusú gondolkodást gyermekeinknek?
Például úgy, ha a kemény munkával elért sikerekről szóló történeteket, meséket mondunk nekik. Mondjuk, Mozart bemutatása született zseni zeneszerzőként kevéssé fogja inspirálni a csemetét, mint az, hogy bemutatjuk az ő és édesapja küzdelmeit, melyek során a sikerhez jutott.
Kép: -"A lemez hátoldalán azt írja, hogy a szerző három évesen már zongorázott."
-"Első szimfóniáját négy évesen írta"
-"Ez bámulatos"
-"Amikor négy éves voltam, azt hiszem épp a wc-re szoktattak..."
Dicsérjük az erőfeszítést, ne a képességeket. Mutassuk be az agyat úgy, mint egy tanuló gépezetet. Magyarázzuk el, hogy az agyban található neuronkapcsolatok száma növekszik, ha többet használjuk. Olyan, mint egy izom, ami erősödik az igénybevételtől. Képzeljék csak el, milyen, amikor növekszik. Hogyan létesülnek a neuronkapcsolatok.
Az emberek különbözőek, nem mindenkinek egyformák a képességeik. De a nagy híres zsenik, mint Mozart, Darwin, Einstein, Tesla, a többiek, mint komoly erőfeszítéseket tettek, hogy képességeiket kiaknázzák. A rendszerezett, kitartó munka több eredménnyel kecsegtet, mint önmagában az IQ.
A dicséret ugyanakkor, azért nem elhanyagolható, ha megfelelően tálaljuk: ha megdicsérjük a folyamatot, vagy az erőfeszítést, amellyel a gyermek elért valamit, jó úton haladunk. Íme néhány példa:
- Szépet rajzoltál! Tetszik az, amilyen részletesen lerajzoltad az emberek arcát!
- Nagyon jól tanultál a dolgozatodra! Látod, sokszor elolvastad az anyagot, aláhúztad és ellenőriztük. És működik!
- Nagyon jól csinálod, hogy sokszor nekifutsz ennek a matematika példának! Végül meglesz a jó megoldás.
- Nehéz volt a vizsga, de addig tanultál rá, amíg nem sikerült. Addig ültél és tanultál, hogy eredményes lett! Ez nagyszerű!
A szülők és tanárok hangsúlyozhatják a tanulás örömét azzal is, ha pozitívan mutatják be a hibákat, kihívásokat, melyeket le kell győzni:
- Hú, ez nehéz lesz! - Alig várom, hogy megoldhassuk!
- Jaj, ne haragudj, ez túl egyszerű volt, sajnos. Oldjunk meg valami nehezebbet, hogy jobban örüljünk.
- A hibák olyan érdekesek: például ez is... Vajon mi a tanulság?
Remélem, a fenti bejegyzés hatására sokak felismerik, hogy a képességeket lehet tanulni is, és a szülők, tanárok, főnökök feladata a tanítás, a példamutatás abban, hogyan növeljük képességeinket.
A következő posztban visszakalandozunk a mérsékelt spiritualitás világába, és azzal foglalkozom majd, hogy vajon mások hogyan ítélnek meg minket és ez hogyan áll összhangban a magunk által magunkról alkotott képpel? Más szóval manifesztáció, vagyis személyes megnyilvánulás lesz a téma.